1.évad 1.rész: Képes vagyok rá!

Sziasztok!:) Megérkezett az első rész, ami remélem tetszik :) Sok küzködéssel hoztam össze a részt, és remélem megérte.:) Jó olvasgatást!<3

Egy új út..egy új élet. Csak arra nem emlékszem, hogy azelőtt éltem. Az én időm immár lejárt...

Egy csattanás..és már csak a fehér fényt látom, az oldalamba hatalmas fájdalom hasít ami másodperceken belül elmúlik..Nem érzek semmit..csak fehérség van előttem..Meghaltam..

Másfél év múlva

*Csip-csip*-hallottam egy gép csipogását. A szívem egyre gyorsabban vert, ahogy a hang is. Az egyik orvos rám nézett kikerekedett szemekkel.

-Emberek, felébredt!-mondta majd körém gyűltek és vizsgálgattak.

-Mi??-majd fiatal fiúk és lányok léptek be az ajtón. Ők nem orvosok voltak. Az egyik fiú hozzám lépett majd megölelt.

-Hugi!! Hát felébredtél!!

-Ki vagy te? És ti?-mutattam a többiekre, majd a vörös hajú lány elsírta magát.

-Csak lassan!-mondta az egyik orvos.

-Tudod hogy ki vagy te?-mit sem értően néztem.

-Nem! Mi van itt? Ki vagyok? Ti kik vagytok?-sírtam el magam én is-Nem értek semmit!!-az orvosoknak nagy nehezen sikerült lenyugtatni engem. Sok ideig beszélt a fiúhoz aki Huginak nevezett. Ő lenne a bátyám?

-Emlékszel rám Nelly?-fogta meg a kezem egy másik fiú. A nagy, mogyoróbarna szemeibe gyülekeztek a könnyek.

-Mi? Nem. Kéne?-mondtam mire legördült az arcán egy könny amit fénysebességgel letörölt. Az orvos közölte, hogy ezek az emberek a szeretteim és velük most haza kell mennem... Haza? Nekem nincs otthonom..vagyis biztos volt valamikor, de arra emlékeznék! A kapu előtt megálltam mert elfogott a sírás.

-Nelly gyere haza kell jönnöd.-lépett hozzám a vörös hajú lány.
-Emlékeznék rátok hidd el. De most mi van? Kérlek mondd el mert nem értek semmit!-sírtam még mindig.
-Figyelj. A nevem Tiana. Én vagyok a bátyád barátnője. A bátyád pedig ő-mutatott az egyik fiúra-A neve Abraham. Az a fiú pedig a párod volt. Diego Carlos. Akivel a baleseted előtt jártál.-mondta el Tiana a dolgokat nekem szép tagoltan.
-Az nem lehet! Emlékeznék én a szeretteimre..Ti nem azok vagytok.-mondtam majd elakartam futni de Tiana elkapott és azt mondta, hogyha vele tartok még részletesebben elmagyaráz mindent...Velük mentem. Nincs más választásom..

3 nap múlva

Három nap telt el azóta mióta elkezdődött az "életem 2.része". Nem tudom mit kéne tennem. 3 napja ülök összekuporodva a "szobámba". A házba síri csend honol. Halkan és lassan kimentem a konyhába. Az asztalon ott volt egy kés. A fejembe persze egy hang azt mondta "Rajta! Mi dolgod van itt?" A kezembe vettem a kést és végighúztam a karomon. Gyengéden. De utána erőt vettem magamon, és teljes erőmből húztam végig a csuklómon az éles tárgyat. A fájdalomtól egyből a földre rogytam. A szemeimből megáradtak a könnyek, a csuklómból pedig a vér. Diego meglátott és felakart segíteni.
-Hozzám ne érj!-próbáltam feltápászkodni, bár nem igazán ment.-Meg akarok halni!-mondtam zokogva.
-Nelly, ne mondd ilyeneket!-fogta meg gyengéden a csuklómat a "barátom" majd bekötötte fáslival. Én hagytam neki. Bármennyire is tagadom én vonzódom hozzá.
-Köszönöm.-mondtam szipogva.

-Tudom, hogy ez most sok neked, de te mindig is erős lány voltál, és most is annak kell lenned!-törölte le a könnyeim.
-Bárcsak emlékeznék!
-Majd. Idővel mindenre rájössz. Podemos pintar...-kezdett el énekelni.-Gondolom erre sem emlékszel. Semmi baj! Ez egy dal amit ketten írtunk.
-Podemos pintar...-énekeltem el én is mire Diego megölelt. Egy pillanatra összerezzentem, mert olyan melegség járta át a testem, mint még soha. Vagy ha volt is már ilyen érzésem nem emlékszek. Ez a szerelem? Nem, nem, Nelly, nem szabad szerelmesnek lenned, hisz három napja, hogy újra élsz!
-Jól vagy?-kérdezte Diego mire én kedvesen bólintottam egyet. Mivel azt kértem, hogy "egy kis ideig" hadd legyen külön szobám befáradtam a szobámba ahol van egy szintetizátor amin állítólag régen tudtam játszani. Magam elé raktam a Podemos kottáját és megpróbáltam visszaemlékezni, hogy kell ezen a hangszerem játszani. Mindenemmel erre akartam összpontosítani,  minden koncentrációm a felé irányult. Nem ment..
-Kérlek, Istenem! Hadd legyen az életem egy el nem feledett emlék!-mondtam majd egy nsgyon picike részem reménykedett abban, hogy minden olyan lesz mint rég.-Már csak egy el feledett emlék...
-Nem! Hidd el majd emlékezni fogsz mindenre!-lépett be a szobámba Jasmin (Martina). 
-Bárcsak úgy lenne, Jasmin.
-Így lesz.-fogta meg a kezem.-Éneklünk?
-Én...nem tudok..
-Ne viccelj Nelly! Te voltál mindannyiunk közt a legjobb!
-Voltam.
-Voltál és vagy! Tudod mit tessék itt a kotta te csak énekelj, én zongorázok!
-Rendben!-feleltem mosolyogva. Majd elkezdtük énekelni a Podemost.
Nem vagyok madár,hogy repüljek, nem vagyok az ég sem a Nap. Csupán az vagyok aki vagyok.
De vannak dolgok amiket igenis tudok. Gyere ide és megmutatom. Megfesthetjük a lelkünket színekkel, és kiálthatunk, hogy: yeeahh!
-Csodás. Még mindig igazi tehetség vagy, Nelly!
-Bárcsak emlékezni is képes lennék..-motyogtam elkeseredetten mire Jasmin megölelt. Szeretem ezeket az embereket. És tudom, hogy a segítségükkel képes leszek emlékezni. Egy el nem feledett emlék lesz az életem. Csak tennem kell érte!-ezzel a gondolattal hajtottam álomra a fejem. Képes vagyok rá! Podemos..